Mert kislányom született tavaly.

Mert kár, hogy meg kell halni egyszer.

Mert olyan értelmetlen és kakofónikus az egész és mégis...

Szóval itt vagyok, vagyunk, nem tudunk nem itt lenni addig ameddig csak lehet, ragaszkodunk egymáshoz és az életünkhöz és közben azzal szórakozunk, hogy hogyan lehet a leginkább tudomást sem venni erről az egészről, bele sem gondolni, lehetőleg minél inkább a felszínen maradni.

Mintha nem is élnénk.

Ezért hát kitalálunk ellenségeket, eszméket és olyan csuda dolgokat, melynek köze sincs a valósághoz és remekül eltötymörgünk benne. Csak hát ott az a pici kislány és mit is mondjak neki a világról, ha kérdezni kezd? Hülyeségeket? A semmi helyett fedősztorit? Legyek halálosan komoly, és sótlan?

Nem megoldás.

Megpróbálom tehát itt leírni mindazon gondolataimat a világról, amit tényleg komolyan gondolok. Cenzúra és komolykodás nélkül. Lehet, hogy sokszor mindez abszurdnak tűnhet, de hát mi abszurdabb van annál, hogy a jéghideg semmi közepén, egy gömbön létrejöttek ilyen szörcsögő, kocsonyás kis bigyók, amik nagyon hamar le is bomlanak aztán, de a létrejövetelük és a lebomlásuk közötti semennyi időben iszonyatosan nagy lendülettel nem csinálnak semmit?

Hát előre, szörcsögő testvéreim, szembesüljünk, miért is ez az egész!